2012. november 7., szerda

Valami, ami elvette a kedvem


A barcelonai énekóra

2 hónapja Barcelona városban élek. Mielőtt kijöttem, elterveztem, hogy miből fogok szakdolgozatot írni: Magyarország és Spanyolország zeneoktatásának összehasonlítása. Gondoltam, ez egy elég tág fogalom, érdekel is, érdekes is, és fel tudtam venni egy énekórát idekinn.
„Énekórát”…

A 2 hónap alatt eddig három énekórán tudtam részt venni, mivel egybe csúszik a kötelező katalán történeti előadásokkal. Az első óra körülbelül fél órás volt, a tanár úr fontos információkat mondott el a diákoknak a tananyagról, a féléves tanmenetről, és hogy melyik könyvet kell megvásárolniuk. Ezzel még nincs is semmi baj – persze katalánul tartotta az órát, angolul egy szót nem süt el, csak óra végén beszél velünk, ha odamegyünk hozzá. Kérdeztem is, hogy tud-e ajánlani nekem kórust az iskolában, amire azt válaszolta, hogy tavaly futott ki az utolsó ének-zene műveltségi terület és idén nem indult újra. (???)

Második alkalommal nagy buzgón beültünk a magyar lányokkal, hátha éneklünk végre valamit. És nem. Hanem egy rajzon elkezdte mutatni, hogy hogyan képződik a hang a testünkben. Aztán mutatott egy videót, amiben egy férfi oktávváltásokkal énekelte az Ombra mai fu kezdetű dalt – itt Nádai uraság jutott eszembe -, ennyit fogtam fel a nagyjából 60 perces órából. Aztán minden lazaságommal együtt bátorkodtam felemelni a kezem és közöltem a tanárral, hogy ácsi, mi is itt vagyunk, emlékszik? Akik no hablo espanyol y catalá. Kérem, beszéljen picit angolul is, csak pár szót, hogy értsük legalább a lényeget, a többit mi is ki tudjuk következtetni.

Reakció: ti idejöttetek a mi országunkba, beszéljétek a mi nyelvünket. Másfél hónap alatt folyékonyan fogtok spanyolul beszélni.

Aha. Nem. Nem beszélek folyékonyan spanyolul, ám bemutatkozni már tudok, meg a színeket, számokat, helyzeteket, nemzetiségeket… bizony. Énektanár úr sűrűn elnézést kért óra végén szegényes angoltudása miatt (ami szerintem nem is annyira szegényes) és megígérte, hogy minden óra végén beszél velünk angolul, ha kérdésünk van. Némileg megnyugodtunk, hogy tudomásul vette végre hármunk ottlétét.

Aztán ma jött el a harmadik alkalom, hogy meglátogattuk az énekórát. Szokásos fél órás duma valamiről, amit mi nem értünk, és amiből egy szót sem hajlandó fordítani a tanár úr, hát bambultunk kifelé a fejünkből. Aztán félkörbe állás, beéneklés (ami elmaradt…). Dalok éneklése fejből. Én megvettem 5 euróért az egyetemi boltban a dalgyűjteményt, így rá tudtam keresni szöveg alapján, hogy épp melyik dalt éneklik. Egyszerű kis gyerekdalok, néhány hangból állnak csupán, titi és tá váltakozásával. Ez után felelés vette kezdetét.

Senki, ismétlem, senki sem tudta abban a hangnemben elénekelni a dalt, amit a tanár lezongorázott. Kivéve talán egy srácot, de az is csúszkált. Förtelem volt. Egy darabig elnézően somolyogtunk a magyar lányokkal, de aztán kezdett nagyon vicces lenni, hogy senki sem találja el a hangokat, végül már fizikai fájdalomként éltük át és kényszeresen beledúdoltunk mások éneklésébe. Ez egy énekóra? Ez? A tanár is hamisan énekel, csúszkál, sok hangot nehezen talál el. Mi ez?

Végre rám került a sor, én a többiek éneke alatt megtanultam a dallamot is és a katalán dalszöveget is. Gondoltam, nesztek, megmutatom, hogyan kell ezt. Előttem egy lányt oda-vissza dicsértek, mert eltalálta az első hangnemet nagyjából félig-meddig. Na, én jövök!

„Köszönöm az órát, két hét múlva találkozunk!” hangzott a katalán elköszönés a tanár szájából, mire ledöbbenve álltunk ott kezünkben a kottával. Nem kaptam esélyt énekelni. Nem is ez zavar, hanem úgy általában. Ez a tanár nem vesz be minket az óra menetébe, nem foglalkozik velünk, nem ad ki plusz feladatot, és szerintem azt hiszi, hogy fogyatékosok vagyunk, mivel nem beszélünk spanyolul vagy katalánul. Bosszantó és demotiváló. Főleg azért, mert az ajánlott kurzuslistában még fel is volt tüntetve, hogy akkor is szívesen látnak, ha nem beszélek katalánul. Ez nem vált igazzá. Koloncnak érzem magam egy olyan egyetemi órán, ami a felső tagozatos énekóráim színvonalát idézi vissza.

De a pálmafák szépek az udvaron.